Ezzé tettük! Ne csodálkozzunk hát!

Dühös, sértett, tehetetlen Magyarország

Kulka János súlyos betegséggel kórházba került, az orvosok küzdöttek az életéért, mi pedig aggódtunk, merthogy a stroke olyan, mint a medve a székely mondásban – nem játék.
A művész állapota javul, persze aggodalomra még mindig bőven van ok, és a legszerencsésebb esetben is hosszú rehabilitációs időszak várhat rá.
Mindegy, a lényeg az, hogy jobban van, kívánjunk innen is sok szerencsét és gyors felépülést neki.
Lehet, hogy tévedek, de ez a normális emberi közelítés egy ilyen esetben, talán van egy ember is olyan értékes, mint egy esőn felejtett kiscica.
Ellenben a hírt kommentelők egy része azonnal belecsapott a szappanhabba: kifogásolták, hogy Kulkával túl sokat foglalkozik a média, hogy azt írják: egy ország aggódik érte, érdeklődnek, hogy vajon minden stroke-beteg ugyanilyen ellátást kap-e, és így tovább, befejezve azzal, hogy inkább arról írhatnának, hogy a művész mennyi pénzt tett az orvos zsebébe.
Eltekintve attól, hogy akit stroke ér, az nemigen találja meg, nehogy az orvos zsebét, de még az orvost se eleinte, azért érdekes ez a közelítés.
És nem egyedi.
Minap kedves Facebook-ismerősöm írt néhány kedves sort arról, hogy a családja milyen hálás volt neki a finom ebédért, és hogy mennyire rossznak tartja, ha egy pizzafutár veszi át a háziasszony szerepét, hiszen a közös étkezések a jó családi élet alappillérei.
Kedves és okos bejegyzés volt, de mindjárt akadt, aki szemére vetette, hogy önmagát fényezi, és más is szokott főzni.
Szokott hát, és az se isten-ember elleni bűn, ha egyszer-egyszer pizzát eszik a család, az is jó tud lenni, ha azzal együtt esszük, aki közel áll hozzánk.
De azt hiszem, hogy aki klavit ragadott ez ügyben, azt nem érdekelték a tények, egyetlen dolog érdekelte, a saját szerepe ebben a történetben, melyben saját magát az áldozat szerepébe pozicionálta, míg a poszt íróját az önmagát fényező házitündér szerepével ajándékozta meg.
A jelenség itt, ami aggasztó.
Ennyi sértett, megbántott, sérült ember ebben az országban talán a tatárjárás idején volt, de az biztos, hogy az elnyomatás átkos kádári évei alatt a töredéke sem létezett.
Valahogy akkor még tudtunk örülni más sikereinek, apró kis örömeiben társai tudtunk lenni, ma meg azért annyira nem.
Természetesen rosszindulatú emberek akkor is voltak, egoisták is akadtak szép számmal, de azért csak azt mondom: valami félresiklott a magyar társadalomban.

Valahogy odalett az empátia, oda a szolidaritás, oda lett a megértés.
Még a libák is csodálkoznak rajtunk, mert azok összefognak egymásért, például, ha egy libacsapat egyik tagja a költözés során Semjén következtében megsérül, vagy nem bírja a repülést, akkor a csapat egyik tagja is leszáll vele a tarlóra, és megvárja, míg összeszedi magát, aztán együtt továbbindulnak.
A mai magyar társadalom meg olyan, mint a csirkék, melyek az összezártság során semmiféle együttműködésre nem törekednek, viszont véresre csipkedik egymás püspökfalatját, lecsipkedik egymásról a tollat, míg csak őket is ki nem kezdi valamelyik társuk.
Mit összeröhögtünk a szocialista brigádokon, a brigádnaplóba beragasztott színházjegyeinkkel, a vállalati rendezvényeinkkel, a névnapokkal, kommunista szombatokkal, a kifestett óvodákkal, befestett iskolai kerítésekkel…
Ma már nem is annyira nevetségesek ezek a dolgok, hiszen akkor azért kiderült: mi emberek nem vagyunk ab ovo ellenségei egymásnak.
Ma a társadalom atomizálódott, a hatalomnak nem érdeke a kis közösségek sikere.
Régebben, ha megmutattuk a fogainkat a szomszédasszonynak, akkor többnyire mosolyogtunk, míg ma, ha megmutatjuk, akkor egyrészt keveset tudunk mutatni, sokszor fülből is többel rendelkezünk, másrészt – ha mégis van fogunk – akkor sok esetben vicsorgásra használjuk.
Nagy kár.
Mint ahogy az is nagy kár, hogy eltűnt a jókedv és vele együtt eltűnt a humorérzék, lassan-lassan megszűnnek a baráti beszélgetések, helyette a befelé fordulás meg a válogatott beszélgetések kora jött el, inkább nem mondja el a véleményét még az sem, akinek van, nehogy baja essék.
Nem jó egy ilyen országban élni, nem jó örökké azon tipródni, hogy akivel szóba állok, az vajon viktoriánus vagy franciskánus, jó lenne a szomszéddal vagy a kollegával beszélgetni, akár még politikáról is, akár még vitatkozva is, de ha egy mód van rá, nem csontozókéssel a kezünkben…
Szóval, ha ebben az országban élni is akarunk, nem csak harcolni, akkor nekünk is le kell higgadni, meg kell próbálni megérteni a másik ember szempontjait is, de legalább türelmesnek kell lennünk vele.
Nagy bajok vannak itt, csak annak, aki éli a középosztálybeliek életét, sokszor nem is tűnik szembe, hogy az ételosztásokon nem csak a hajléktalanok állnak sorba, hanem a hajlékkal rendelkezők közül is sokan rákényszerülnek beállni a sorba.
Nem könnyű ma az élet, nagy teher van a legtöbb emberen, de a legbántóbb tévedés az emiatt érzett keserűséget egymásra borítanunk.
Magunkkal kell szembenéznünk, meggyőzni közvetlen környezetünket arról, hogy a helyzeten változtatni további megosztással nem lehet, csak összefogással.
Nem véletlen, hogy a hatalom kézzel-lábbal, pénzzel, beépített emberekkel ügyködik a társadalom szétforgácsoltságának fenntartásán.
Pedig jobb lenne egy normális társadalomban élni, nem igaz?
(PuPu)
Bal-Rad komm: MI MAGUNK TETTÜK EZT AZ ORSZÁGOT ÉLHETETLENNÉ! Csak magunkat okolhatjuk.
Akik pedig magukat okolják, beérik a bűnbánattal!
Kategória: BLOGOK | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.