Számvetés: ami nekünk politika helyett jut

Valaha abban a téves hitben voltunk, hogy ha ebben az országban egyszer parlamentáris demokrácia lesz, akkor az egy Kádár-kori, vasárnapi családi ebédhez fog hasonlítani.

pu

 

Körülüljük az asztalt, aztán az asztalra feltálalják a sok finomságot, mi meg megcsodáljuk, kicsit élvezzük a küllemét, az illatát, aztán – gondosan mérlegelve hasunk befogadóképességét – sorra vesszük az előzetesen kiválasztott finomságokat, míg csak jól nem lakunk.
Aztán úgy jártunk, mint Józsi bácsi a műrepülés közben, mikor a nyakába szakadt, amit ijedtében a gatyájába produkált: erre azért nem számítottunk…
A kapitalizmusról anno meglehetősen sok randa dolgot mondtak, különösen az ötvenes években – emlegettek kizsákmányolást, munkanélküliséget, szegénységet, – elmondták, hogy a cseléd gyereke többnyire csak cseléd lehet, kitörni a társadalmi skatulyából szinte a lehetetlenséggel határos – de senki nem hitt nekik, pedig csak el kellett volna beszélgetni a nagyszülőkkel.
Persze, a komcsik hazudnak, mert egy ilyen karakán magyar gyerekből minden lehetne, ha kapitalizmus lenne, hiszen magyarember ab ovo tehetséges, mindenhez ért, tele van vállalkozó szellemmel, tárgyi ismeretei az eget verik.
Át akarnak ezek verni bennünket, hogy elvehessék a Rárót, meg kolhozba terelhessék a Riskát, meg különben is, az én életembe ne szóljon bele senki, ha én egyszer a tarhonyára tettem fel a sorsom, akkor én tarhonyát fogok vetni, ha belefeketedik is Lenin.
Én aztán nem fogok osztozkodni senkivel, ha egyszer lesz hat holdam, hát abból megélek parádésan, Még a Bukfenc is feketekávét fog inni reggelente!
Aztán eljött az igazság pillanata, mindenki visszakapta a földjét, amelyet mellesleg a komcsik adtak neki 45 után, mikor felszámolták a latifundiumokat meg az egyházak földtulajdonát és odaadták a parasztnak, mondván: azé a föld, aki megműveli.
No, most megkapta mindenki azt, ami neki járt, aztán ott állt bamba képpel a nemzetközi hírű magyar mezőgazdaság romjainak tetején, a hat hold földdel, két traktorkerékkel, egy gebével, és várta a felvirágzást.
A gyári munkás se nagyon tiltakozott, mikor bezárták a gyárat, úgy kezelték az ügyet, mint a cirkuszi zenebohóc: van másik…
Aztán nem volt, és mezőgazdaság sem lett, viszont élénk poltikai élet, az aztán lett, már amennyire a néphülyítést politikának szabad nevezni.
Istenem, mecsoda figurák kerültek elő – majd szörnyet haltam, mikor megláttam a miniszter tanácsadójaként a csaló és sikkasztó szakcsoporti elnököt, akit a börtönből szívbetegségére való tekintettel helyeztek szabadlábra, de ott voltak a nagy ellenállók, a kommunizmus áldozatai is, a szívnek meg kellett szakadnia értük.
Nagyon sok tanulságot hordoztak azok az évek, meg lehetett ismerni az emberi természet legócskább oldalait, a demagógia hatalmát és az emberi aljasságot egyaránt.
Sokan azt gondoltuk, hogy bár a pusztítás felért egy szőnyegbombázással, hát rendben – minden generációnak megvan a maga háborúja, a mi háborús veszteségünk a rendszerváltás lesz, melyen egyébként nagyobbat bukott az ország, mint a II. Világháborún – de majd kialakul az új rend. Lesznek egymással versengő pártok egymással versengő programokkal, a a választó meg azért választó, hogy válasszon.
Arra azért senki sem gondolt, mikor hetvenhét párt alakult, hogy hamar elfogy a választék, mert ugyan személyi ambíció volt dögivel, de tisztességes program alig-alig, merthogy mi politikusainknak nemhogy szakértelme, de fantáziája sincs – a mai napig. választó meg a fogyasztói társadalom tagjaként, ha elhasználtnak nyilvánított egy pártot, hát eldobta.
Mondjuk én attól a naptól kezdve, hogy az Orbán-Torgyán koalíciós kormány megalakult, nem csodálkoztam már semmin, az enyveskezű akarnok már akkor is enyveskezű volt, a bohóc meg bohóc, hát ebből éppen az jött ki, ami várható volt.
Azért az jellemző a magyar választó memóriájára, hogy ha megkérdeznének száz választót, hogy ki volt Torgyán, negyven, ha tudná, már szép eredmény lenne, pedig az ő nevéhez fűződik a magyar mezőgazdaság végleges felszámolása.
A politikai palettán a pártok bemondásra foglalták el a politikai teret, ugyanaz a párt lehetett rövid időn belül liberális, majd konzervatív demokrata, ma meg már a széljobbal versengő fenetudjami, de ez ma már nem is érdekel senkit, hiszen a párthoz tartozás hitelvi kérdés, semmi köze a programokhoz, itt úgy lehet választást nyerni, hogy annyi a program, hogy folytatjuk, miközben az első ciklus a lopásról és rablásról szólt.
Ma a politikai térben három párt és egy pártként szervezett bűnszövetség létezik egymás mellett.
Kormányon ez utóbbi van, ennek a politikai alakulatnak annyi köze van egy demokratikus párthoz, mint libának a húsevéshez.
Ez a társaság az anyagi javak kisajátítására szövetkezett, kihasználva a demokrácia és a magyar választó gyengeségeit, tájékozatlanságát a gazdaság és az élet dolgaiban.
Demagóg, populista szólamokkal kápráztatják el a népet, időnként odavet egy-egy társadalmi csoportnak kis választási kedveskedést, miközben nem a politikájukat szabják az ország igényeihez, hanem az ország igényeit az anyagi érdekeikhez. A társadalom tagjainak többsége le sem tudja írni számjegyekkel, hogy mennyit tett magáévá az ország vagyonából egy – egy prominens személyiség, miközben szemforgatva tisztességről, becsületről meg az ország érdekéről papolt. Ellenzéke gyakorlatilag nincs, a jobboldali szélsőséges populista párt természetes szövetségesének számít, adott esetben egy pillanat alatt lesz belőle koalíciós partnere – volt már ilyen története során.
A demokratikus oldalon mindösszesen két párt lenne, ha az egyik közülük nem keveredett volna bele a nagy osztozkodásba – hetven-harminc, ugye – és képes lenne kihajigálni soraiból a párt és a baloldal árulóit.
Van még egy demokratikus párt, amelyik demokrata gyűjtőpártnak indult, de aztán beleragadt a nagy magyar posványba, és a mai napig nem tud kikászálódni belőle. Ez a párt nem nevezhető baloldali pártnak, és sajnos demokratikusnak is csak annyira, amennyivel vezetője tisztességesebb a maffiavezérnél, és ameddig ez így marad, addig ennél jobb eredményeket nem is nagyon fog elérni – marad rétegpárt, mint az SZDSZ is volt, míg volt.
A többi, pártnak nevezett baráti társaságra szót sem érdemes vesztegetni, egytől-egyig Orbán szekerét tolják, többnyire ő is kreálta őket. Ezek nagynéha akciózgatnak, hogy maradjon annyi választójuk, hogy legalább a párt vezetőjét betolják valahogy a parlamentbe, bár 2018-ban már ez is kérdéses lesz.
A pártok – egy kivételével – belvárosi pártok, társadalmi beágyazottságuk nincs, vagy már nincs, a tagság összetétele se mondható optimálisnak.
Vannak még a civileknek nevezett politikusok, akik közül sokuk összevissza zagyvál baromságokat – egyetlen dologban egységesek, – mind utálják és vágják a pártokat, ahol érik,
Pedig ameddig a pártok és a nép nem értik meg azt, hogy egy pártokra épülő politikai struktúrában a civil dolga az, hogy megtalálja azt a pártot, mely az ő elképzeléseit támogatja, és a párt meg nem érti, hogy neki a civilek között kell megtalálni programját és választóit, addig ez a sártaposás fog folyni, míg csak az ország bele nem pusztul.
És az se lesz egy rövid folyamat, míg végre a választó felismeri, hogy mikor akarják becsapni, de ehhez persze kellenének a pártok is, akik segíthetnének a nagy felfedezés megtételében.
Szóval ezen a területen sem dicsekedhetünk nagy eredményekkel, megkockáztatom, a Kádár-rendszer demokratikusabb volt, mint a mai magyar társadalom.
De ne veszítsük el optimizmusunkat, lehet, holnap lesz a nap, mikor majd nagy sikerekről tudok beszámolni!
Míg élünk, remélünk, ugye…
(PuPu)
Bal-Rad komm: Ha esetleg néhány fiatalabb évjáratú olvasónk arra lenne kíváncsi, hogy milyen is volt az a Kádár-korabeli vasárnapi ebéd?-a szülőket, vagy a nagyszülőket kérdezze meg. Ne a Norbit vagy a Rékát!
Kategória: BLOGOK | A közvetlen link.

Számvetés: ami nekünk politika helyett jut bejegyzéshez 1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.