Véres maidan-Budapest ’56 Кровавый майдан Будапешта 56-го

kprf

 

 

 

Dmitrij Kiszeljov, az orosz állami média igazgatóhelyettese az állami orosz televízió egy műsorában az első színes forradalomnak nevezte 1956-ot, és azt sejttette, hogy a nyugati hatalmak, vagyis Amerika álltak a “forradalom” mögött. Ugyanebben a műsorban az orosz állami televízióban pogromnak nevezték a “forradalmat”

kp

Emiatt az Új SzDSz-az LMP-szerint a Külügyminisztériumnak be kellene hivatnia az orosz nagykövetet, és szörnyülködni egy sort. Úgy vélik, hogy Oroszország budapesti nagykövetének a Szíjjártó-cégnél reggel önmagát megszaggatva kéne bocsánatért esdekelnie.
Az Orosz Föderáció Kommunista Pártja (KPRF) honlapjára ma délelőtt fölkerült “Кровавый майдан Будапешта 56-го-Az ’56-os véres majdan Budapesten” című igencsak terjedelmes cikk is-pontosan ezért nem is vállalkozhatunk a lefordítására-hasonló módon ítéli meg az AKKORI ESEMÉNYEKET, mint az OROSZ ÁLLAMI TELEVÍZIÓ!
https://kprf.ru/international/capitalist/159608.html

 

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.
Ha tetszett ez a cikk, oszd meg és/vagy kommentáld a cikket a facebookon, twitteren, hozzászólásokban nagyobb médiafelületeken.
Facebookon: Balrad.com, a Twitteren: @Balradcom
Támogasd a Bal-Rad munkáját pénzadományoddal postai küldemény formájában,
Molnár Erzsébet 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

vagy paypal utalással:
Kategória: HÍREK | A közvetlen link.

Véres maidan-Budapest ’56 Кровавый майдан Будапешта 56-го bejegyzéshez 17 hozzászólás

  1. brekk szerint:

    Az elvtársak nemcsak rövid emlékezetűek, de a kijelentésükbe foglaltaknak sincsenek tudatában. Az első „színes forradalom” 1789-ben zajlott Franciaországban, de az 1848-as európai hevület is ugyanilyen színes ügylet volt. Színes ügylet volt 1905 és 1917 is Oroszországban, és természetesen 1956 is nálunk. Az persze érdekes volna, ha a mai színes felforgatásokhoz hasonlóan 56 mögött is az USA állt volna, mert az eléggé lesújtóan minősítené az akkori szovjet elhárítást. Természetesen benne volt az USA is, csak nem úgy, ahogy azt most az elvtársak előadják. Nyilván ott élezett minden feszültséget a szocialista blokkon belül, ahol csak tudott, de az 56-os események haszonélvezője, a szerződésben rögzített ausztriai kivonulás után, egyértelműen a Szovjetunió volt.

  2. Anonymous visszatér szerint:

    Admin!

    Mit szólsz ehhez a véleményhez?:
    „Óriási hiba volt [az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc leverése], és a nemzetközi jog alapvető elveinek megsértése. Az az oroszfóbia, amelyet most Kelet-Európában tapasztalhatunk, ezeknek a hibáknak – Berlin, 1953, Budapest, 1956, Prága, 1968 – a gyümölcse.” (Vlagyimir Putyin, 2000)

    Admin:

    Linket kérek

    • Fergeteg11 szerint:

      Éredemes rendet tenni itt, mert sok mostani eseményt is jobban megérthetünk ezzel. Az idézet egy könyvből származik, amely három orosz újságíró Putyinnal készített interjúinak leiratait tartalmazza. Címe orosz nyelven: От первого лица. Разговоры с Владимиром Путиным. Oroszul ovasható itt:
      http://www.lib.ru/MEMUARY/PUTIN/razgowor.txt
      (keresni a következő mondatrészre érdemes: “А ввод войск Варшавского Договора в 56-м в Венгрию и 68-м”)
      Angol nyelvű kiadásának címe: First Person: An Astonishingly Frank Self-Portrait by Russia’s President.
      Szerzők: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, Natalia Gevorkjan, Natalja Tyimakova, Andrej Kolesznyikov
      Kiadó: PublicAffairs
      Kiadás éve: 2000.
      Az előző hozzászólásban idézett részlet előtt Putyint a csecsen háborúval kapcsolatosan kérdezték, konkrétan arról, hogy elképzelhetőnek tart-e ott egy békefenntartó erőt. Azt válaszolta, hogy abban az esetben lenne ez lehetséges, ha el lenne ismerve Csecsenföld függetlensége. Akkor Csecsenföld dönthetett volna arról, hogy békefenntartókat hívjon be, akármilyeneket. Putyin viszont nem akarta Koszovó analógiáját, ahol ugyan azt ígérték, hogy Koszovó Jugoszlávia része marad, de mégis hozták a katonákat. Ez az eset nem fog megismétlődni, mondta. Minden, amit a NATO Koszovóban elért, Putyin szerint ellentmondott azoknak a céloknak, amiért annak idején a NATO-t létrehozták. Kezdenék a mediátorokkal, ez lenne az első lépés a konfliktus “nemzetközisítésében”. Aztán jönnének mások, jönnének a megfigyelők, utána a katonai megfigyelők, majd a korlátozottan bevethető katonai csapatok, és így tovább. Csecsenföldön az oroszok az EBESZ-nek csak akkor engednék meg a jelenlétet (a második csecsenföldi háború idején vagyunk), ha a katonai akciók befejeződtek és a banditákat teljesen legyőzték. Ekkor a kérdező megjegyezte, hogy ilyen hozzáállással az európai integráció úgy tűnik, nincs a napirenden. Putyin válasza nagyjából a következő volt: attól függ, milyen Európáról beszélünk (később, amikor a beszélgetés már egyre inkább a NATO-ra terelődött, Putyin felhívta a figyelmet, hogy Európa nem egyenlő a NATO-val, és arra is, hogy Oroszország európai ország, de nem NATO-ország). A világ változott, és Európa is. Az ENSZ Alapokmányát különböző hatalmak írták alá. A Szovjetunió a legfőbb győztesek közt volt a II. világháború után, de jelenleg (több mint másfél évtizeddel korábbi beszélgetés) meggyengültek, bár az ENSZ Alapokmánya hatályban maradt. Ezt nem mindenki szereti. Megpróbálják megváltoztatni vagy aláásni, például a NATO döntéseivel. Az oroszok ezzel nem értenek egyet. Sokan elfelejtik, hogy amikor a NATO-t létrehozták, a Szovjetunió jelezte csatlakozási szándékát, de nem engedték be. Válaszul létrejött a kelet(-közép)-európai országokkal együtt az azóta már megszűnt Varsói Szerződés. A NATO-hoz való csatlakozás megfontolható (volt akkor, amikor a beszélgetés készült), de nem időszerű. A kérdés az, hogy milyen NATO-ról beszélünk. Ha arról, amelyik Koszovóban az ENSZ döntéseinek nyílt megsértésével lépett fel, akkor a csatlakozás lehetősége még elméletben sem merülhet fel. Ha azonban a blokk politikai szervezetté való erőteljes átalakításáról beszélnénk, amely fel lenne készülve az Oroszországgal történő konstruktív párbeszédre, akkor lenne helye a tárgyalásoknak. Tehát csak abban az esetben, ha Oroszországot egyenrangú félként kezelnék. A riporter kérdésére, hogy a NATO tagjai mit gondolnak erről, Putyin azt mondta, hogy szerinte a NATO belső pusztulásától félnek, de megérti őket. Oroszország túl erős, eddig csak egy nagy erő volt, az USA. Ha mondjuk egy második erő csatlakozna, még ha nem is lenne olyan hatalmas, az addigi erőegyensúly felbomlana. A NATO alapítói attól félnek, hogy a szervezet drasztikusan megváltozna. Ez orosz szempontból kedvező volna, az ő szempontjukból meg rosszabb. A riporter erre felvetette, hogy Oroszország kritizálja a NATO-t, mert nem vonták be teljes értékű partnerként a jugoszláviai rendezésbe. De mi lett volna, ha bevonják? Putyin erre mondta, hogy ha eengedték volna, úgy az akkori döntés nem következhetett volna be. Soha nem értettek volna egyet egy független ország belügyeibe való, olyen típusú beavatkozással. Egy olyan viselkedés egyszerűen nem igazolható, még humanitárius szempontokkal sem. Putyinnak az volt a véleménye, hogy a beavatkozás súlyos hiba volt a nemzetközi kapcsolatokban, és a nemzetközi jog alapvető princípiumainak megsértése. Na, erre fel szegezte Putyinnak a kérdést a riporter Magyarországgal és Csehszlovákiával kapcsolatban, a következőképpen: “És Magyarország inváziója a Varsói Szerződés katonáival 1956-ban, és Csehszlovákiáé 1968-ban? Azok is sőlyos hibák voltak?” Természetes, hogy Putyin a válaszában konzekvens maradt, nem nyitott támadási felületet. Azonban még az orosz elnök tudása is lehet hézagos, ha Magyarország történelméről, az 1956-os év vonatkozó időszakának jogi helyzetéről van szó. Ezen bizony lehetne vitatkozni. Inenntől Adminnak vagy Radikalnak adnám át a szót, elnézést a belepofázásért!

  3. Szaszi szerint:

    Én is olvastam, reggel még megvolt,de ez a Kancsal Halszagú egy tavalyi írásában található,persze forrás megjelölés nélkül
    http://latoszogblog.hu/blog/negy_kerdes_a_putyin_latogatas_ele

  4. Szaszi szerint:

    Anonymous 10:25 nek.
    De ha már szolnoki kormánynak is hívták az első Kádár kormányt,itt is lehet olvasgatni

    http://www.szolnok1956.hu/szolnok1956.html

    http://vfek.vfmk.hu/00000034/tartalom.html

  5. zls-179 szerint:

    Az úgynevezett forradalom, és szabadságharc mögött álltak valakik, és ma is állnak valakik a dolgok mögött brekk!1956 nem arról szólt hogy a dolgozó, és munkásembereknek, mármint a DOLGOZÓ ÉS MUNKÁSEMBEREKNEK jobb legyen!!!
    Valamire való munkás, és dolgozó emberek nem lövöldöznek agyon eszetlenül katonákat,
    hanem gondolkodnak mielőtt cselekszenek! Mert emberek akarnak maradni, és nem eszetlen gyilkosok! Akiket valakik valamilyen okból, felbujtottak és kihasználtak!!!

    • brekk szerint:

      Ez egyértelmű. Viszont minden zavaros helyzetben előjönnek az addig kordában tartott indulatok is. Nekem az apám mesélte, hogy ő is be akart állni felkelőnek, viszont nagyon félt is. Hazafelé menet a Lenin körúton látott egy egyetemista srácot, aki egy dobtárassal a kezében egy elfogott egyenruhást (már nem emlékszem, kit, katonát vagy ávóst) kísért a rendőrségre. Tömeg gyűlt fel körülöttük, akik meg akarták lincselni a foglyot. Az egyetemistát arra biztatták, hogy lője agyon, aki erre nem volt hajlandó. Azt mondta a tömegnek, hogy lőjék agyon ők, ha akarják, de ő nem teszi meg, neki az a dolga, hogy a rendőrségre kísérje. Nyújtotta feléjük a dobtárast is, azok meg bár szívesen látták volna a foglyot halva, maguk nem merték elkövetni, és visszahőköltek a kinyújtott fegyvertől. Persze ha lett volna körükben egy szervező provokátor, aki tovább tüzeli őket, akkor talán annyi lett volna.

  6. Élőfa szerint:

    A “színes forradalmak” napjaink divatja. 1956. sem színes forradalom nem lehetett tehát, sem Majdan, mivel a Majdannak éppen az ellentéte volt, a majdanisták(ÁVO, ÁVH) leverése volt a programja.

    • brekk szerint:

      1956 a mai értelemben természetesen nem volt színes forradalom, ám nem volt az az ártatlanul a semmiből kitörő tiltakozás sem, aminek ma megpróbálják beállítani. A Kossuth téri lövöldözés provokáció volt, hogy feltüzeljék az embereket. A fegyvereket is teherautóval hordták a felkelőknek, és nyilván nem az USA szervezésében, hanem valamilyen belső utasításra, tudván, hogy úgyis leverik a lázadást. Az ausztriai kivonulás után 56 kiváló indok volt a szovjet csapatok itt állomásoztatására.

  7. IB szerint:

    természetesen az usa állt 56 mögött is ahogyan 89 ben is..de sorolhatnám, elötte pénzelte,fegyverekkel ellátta a lengyeleket is….mindez ma már bizonyitva van,de még én is tudnám bizonyitani 89-et ha kell…

  8. Misa szerint:

    Nem gondoljátok, hogy az a plepsz, aki vénségére szégyent hoz fejére, a narancs fődisznóért másokra támad, képes mérlegelni önállóan dönteni? Ők csak egy befolyásolható massza és szerintem azok voltak 1956-ban is.

  9. .... szerint:

    A bizonyítás nehéz dolog. Amerika érintettsége nincs bizonyítva a kialakulásban, vezetésben, csak a media-t használta. És egyetértett vele.
    Az oroszra vannak bizonyítékok, de még az sem elegendő a cáfolhatatlansághoz.
    (A fegyvert osztogatók, a Volga hangszórós autók, a kiránduló tankok, a minisztereln. személye, az orosz csapatok kivonása a városi környezetből, a páncélos gyürű kialakítása Bpest körül még a fegyveres események előtt,…..). A Román megfigyelők még azelött elindultak Bp-re, hogy a radiónál lőttek volna, a Svájci történész már kimondta, de nem tudta írásba foglalni a megállapításait.

  10. Fergeteg11 szerint:

    Tettem egy ígéretet, hogy (a magam e téren valóban nagyon szerény módján) hozzájárulok a cikkhez egy “fordítással”. Tartok attól, hogy nem kevés hiba lesz benne. De azért talán használható. Ez az első fele. A második majd a következő napokban valamikor, remélhetőleg. Komolyan veszem, de egyáltalán nem fogok neheztelni, ha valaki megelőz a befejezésben, vagy berak egy ennél jobb produktumot.

    —————-

    Véres maidan – Budapest ’56

    A magyarországi események szokásos évfordulójának idején egy további felszólaló, a Szövetségi Tanács képviselője, Szergej Mironov nyilvános bűnbánatot tartott a magyarok előtt [valószínűleg a 2006-os megemlékezésre utalnak – a ford.]. Kettétépte mellkasán az inget, sírt, így beszélt az elesettek emlékéről. Természetesen Mironov ezzel nem hozta rendbe [a dolgokat], és a kirohanásaihoz – mint a “terrorista” Arafattal való találkozás visszautasítása, vagy az elnöki [poszt] meghosszabbított idejének igénylése – az emberek már hozzászoktak. A végén szó szerint mondhatta: “Munkánk gyümölcsöző lesz, és soha nem ér véget!”

    De mi már felnőttünk, és közelebbről is megvizsgálhatjuk a múltat, hogy megértsük a tanulságait.

    Tehát, mi történt Magyarországon 1956-ban, és mi volt a Szovjetunió szerepe az eseményekben?

    Az események liberális változata egyszerű: a Szovjetunió kivéreztette a liberális reformok útjára lépő Magyarországot.

    De a reformok elején ki volt a “reformer”, és mi volt a “reform”, amit végre akart hajtani?

    E változat szerint a kommunizmus elleni harc fő alakja, egyben a reformer Nagy Imre volt.

    1896-ban született. Harcolt az osztrák-magyar hadsereg kötelékében. 1916-ban fogságba esett, 1917-ben csatlakozott az orosz kommunista párthoz (bolsevikok) a polgárháború alatt, harcolt a Vörös Hadseregben. 1921-ben visszatért Magyarországra, de 1927-ben [valójában 1928-ban – a ford.] Bécsbe menekült a Horthy-rezsim elől. 1930-ban a Szovjetunióban élt, a Kominternben és a Szovjetunió Nemzetközi Agrárintézeténél dolgozott Buharinnal [Nyikolaj Ivanovics Buharin – a ford.]. Letartóztatták, de utána elengedték. Nem csak elengedték, hanem be is szervezték… az OGPU [Egyesített Állami Politikai Igazgatóság – a ford.] szolgálatába. Mint később kiderült, 1933-ban szervezték be, és tájékoztatta a hatóságokat magyar társainak tevékenységeiről, akik menedéket találtak a Szovjetunióban. Ez valószínűleg megmenthette Nagyot. 1938 márciusában őt is letartóztatták a csekisták az NKVD moszkvai irodájából, négy napig volt börtönben. Közbenjárt érte az NKVD Állambiztonsági Főigazgatóságának 4. (titkos-politikai) osztálya, és később a csekista Nagy részt vett a Komintern “tisztogatásában”, amely elnyomta Kun Bélát és számos magyar kommunistát. Azzal, hogy a Kominternt “megtisztította” “a nép ellenségeitől”, Nagy valójában magának készítette elő a helyet, és a magyar kommunisták egyik legbefolyásosabb alakja lett a száműzetésben.

    1941-től [már 1940-től is – a ford.] 1944. novemberéig Nagy egészen kényelmesen dolgozhatott a Kossuth Rádió moszkvai állomásán, amely műsorokat sugárzott magyar nyelven Magyarország, az egykori német szövetséges lakói számára.

    Itt érdemes felidézni, hogy Magyarország a hitleriták egyik fő szövetségese volt a Szovjetunió elleni háborúban. A szovjet front visszafoglalásakor a nem több és nem is kevesebb, majdnem másfélmillió magyarból, akikből megöltek 404 700 embert, több mint 500 000 fogságba esett. A magyar katonák sok háborús bűntettet követtek el a Szovjetunió területén, amiket a vizsgáló testületek és bizottságok a nyomozások során fasiszta kegyetlenkedésekként rögzítettek, de Magyarország bűneinek nem lettek következményei, és a végén felelősei sem, amikor eljött az ideje a tegnapi szövetséges elárulásának és a háborúból való kihátrálásnak 1944-ben.

    1944. november 4-én Nagy visszatért hazájába a kommunista-emigránsok első csoportjával. De nagy csalódására nem lett Magyarország “első embere”, be kellett érnie miniszteri pozíciókkal különféle koalíciós kormányokban. 1945-től Nagy Imrét kinevezték belügyminiszternek Tildy [Tildy-kormány, 1945. november 15. – 1946. február 4-ig, Tildy Zoltán vezetésével – a ford.] alatt – akkoriban ez a miniszter az elhárítást is irányította, amivel Nagy elkezdte megtisztítani Magyarországot a “burzsoá elemektől”, akiknek táborában nagy számban voltak Magyarország korábbi tisztjei és ügyintézői. Nagy Ferenc és Dobi István kabinetjében Nagy Imre ki volt rakva a Belügyminisztériumból, és élelmezési miniszter lett [pontosabban az MDP KV Titkárságának mezőgazdaságért felelős tagja, majd 1947. szeptember közepétől 1949. júniusáig az országgyűlés elnöke, 1948. júniusában MDP KV és PB tag, a PB-ből 1949. szeptember 2-án kizárták – a ford.].

    Ez a szerencsétlen pályafutás annyira demoralizálta és elkeserítette Nagyot, hogy végül nyíltan kikelt a kommunista párt vezetősége ellen, azzal vádolva Rákosit, az első titkárt, hogy “Lenin és Szálin vonalának kiüresítője”, és hogy képtelen együttműködni a tagsággal. Ezért 1949-ben eltávolították a Központi Vezetőségből [pontosabban a Politikai Bizottságból – a ford.] és felmentették minden tisztsége alól. Ráeszmélve arra, hogy túl messzire ment, Nagy azonnal nyilvánosan megbánta [cselekedeteit], és párttársai bocsánatát kérte. Olyan ügyes és érzelmes bűnbánatot gyakorolt, hogy 1950. decemberében visszahozták, az élelmezési miniszteri pozícióba. Azonban azt beszélték, hogy ez nem történhetett volna szovjet felvigyázói beavatkozása nélkül, akik kiálltak értékes ügynökük mellett. A KGB archívumához közeli források szerint Nagy, a szovjet titkosügynök soha nem ejtett könnyet.

    1989 nyarán a KGB igazgatója, Vlagyimir Krjucskov a szervezet archívumából átadott egy rakás iratot, amelyekből lekövethető, hogy Nagy Imre a háború előtti években az NKVD informátora volt. Ezeket az iratokat aztán Gorbacsov átadta a magyar félnek, akinél ezek biztonságosan el lettek rejtve, és máig nem mutatták be őket a nyilvánosságnak.

    Miért szerezte meg Krjucskov az iratokat az archívumból? Így írt erről ebben a kísérőlevélben Gorbacsovnak:

    Krjucskov – Gorbacsov: “Nagy körül megteremtették a mártíromság és az önzetlenség látszatát, kivételesen becsületes és elkötelezett személynek mutatva be. A hangsúly az egész Nagy név körüli felhajtásban azon van, hogy ő volt a sztálinizmus elleni küzdelem elkötelezett harcosa”, “a demokrácia támogatója és a szocializmus alapvető megújítója, holott az iratok ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják”.

    Ezeken a posztokon volt Nagy, és vegetált egészen 1955-ig [1951. március 2-án újra az MDP KV és a PB, valamint a Titkárság tagja lett, 1952. november 14-én miniszterelnök-helyettes, 1953. július 4-én miniszterelnök – a ford.].

    Ez idő alatt volt néhány jelentős esemény. A Szovjetunióban meghalt Sztálin, és kezdett foszlani a “személyi kultusza”, amiről sok ember azt gondolta, hogy az a szovjet rendszer összeomlásának előestéje. Ez hatással volt, otthagyta nyomát a XX. Kongresszuson Moszkvában. A magyarok ugyanazt az elszámolást követelték a múlttal kapcsolatban, mint amit Hruscsov elkezdett, kibocsátva híres Sztálin elleni jelentését [valószínűleg a Pjotr Poszpelov-féle bizottság jelentésére gondolnak – a ford.].

    1956. júliusában az egyetemisták elégedetlenségének kitörése miatt az MDP [Magyar Dolgozók Pártja – a ford.] Központi Vezetősége elmozdította Rákosi első titkárt. Azonban az MDP új vezetője nem nagy lett, aki ebben az időben, mint sok évvel később Jelcin, megszerezte “a reformer” és a “szenvedő ellenzéki vezető” babérjait, hanem közeli szövetségese, Gerő Ernő. Az újra csalódott Nagy ritkította a kritikák következő adagját, és 1956. október 23-án elkezdődött egy masszív egyetemista tüntetés Budapesten, amely pogrommal végződött. A tiltakozók ledöntötték Sztálin szobrát és megpróbáltak elfoglalni több épületet a városban. Ilyen körülmények között, október 24-én lett kinevezve Nagy miniszterelnöknek. A gyűlésen, ahol megtörtént ez a kinevezés, Nagy megesküdött, hogy eltávolodik a növekvő ellenállástól, és megkezdi a civilekkel való kibékülés folyamatát. Moszkva nyomása alatt a kommunista párt vezetése egyetértett a politikai reformokkal és kifejezte készségét, hogy párbeszédet folytat a tüntetők minden követeléséről. Tulajdonképpen Nagy szabad kezet kapott, hogy levezényelje a reformokat, és egy békés kivezető megoldást találjon a politikai zsákutcából.

    De a korábbi patkány úgy döntött, hogy elérkezett az ő ideje, és ahelyett, hogy elkezdve egy egy békés párbeszédet, megpróbálta volna megnyugtatni az embereket, Nagy valójában kiprovokált egy polgárháborút, elhagyva a kommunista pártot és illegitimnek nyilvánítva azt, megszegve az állambiztonsági szervek parancsát, és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

    Valójában rögtön ezután megkezdődött a kommunisták mészárlása, és ezek magyar támogatói csatlakoztak a nacionalisták és volt horthysták harcához, akik aktívan támogatták a szovjet csapatok kivonásának és Magyarország Varsói Szerződésből való kilépésnek a követelését, s megkezdték a kormányzati intézmények elfoglalását. Budapesten elhurcolások hulláma, lincselések, kivégzések voltak, amikor kommunistákra bukkantak, az elhárítás [ÁVH – a ford.] tagjait, sőt még a családjukat is brutális kínzások után akasztották fel fejjel lefelé. A szovjet fél a mészárlások, gyilkosságok megakadályozásának szándékával jelent meg, azzal a kifejezett paranccsal, hogy ne nyisson tüzet [a cikk nem említi meg az október 25-ei, Országház előtti célzott lövéseket egy szovjet tankból; a Budapestre érkező szovjet erősítés – a rend helyreállításának érdekében – pedig Nagy Imre kifejezett kérésére jött Anasztasz Ivanovics Mikojannak ill. Mihail Andrejevics Szuszlovnak az SZKP Központi Bizottsága felé 1956. október 25-én tett jelentése szerint, és a rájuk adott tüzeket viszonozták – a ford.]. Majdnem azonnal megkezdődött a katonák és családtagjaik gyilkolása. A felkelés 6 napja alatt, október 24-29-ig 350 szovjet katonát, és mintegy 50 családtagjukat ölték meg.

    Véget vetendő a magyar eseményekbe be nem avatkozásnak, a szovjet vezetés tárgyalni akart Nagy igényeiről, és 1956. október 28-án a szovjet katonákat kivonták Budapestről, de ez csak a polgárháború fokozódó kiterjedéséhez vezetett.

    Éppen a [29-ére] rákövetkező napon a Köztársaság téren a tömeg a pártbizottság székháza [MDP – a ford.] előtt megleckéztette az állambiztonság [ÁVH – a ford.] és a fővárosi pártszékház embereit. Az erőszak során 26 [vagy 25 – a ford.] embert öltek meg, élükön Mező Imre pártszékházi vezetővel [a halálos áldozatok száma nagyságrendjében hasonló volt a támadók oldalán – a ford.]. Mind felakasztották őket, fejjel lefelé.

    Manapság sokan szeretnek beszélni a felkelés “általánosságáról”, valójában azonban az ország egy polgárháborút kezdett el, ahol mindegyik oldal harcolt és emberek tucatjait ölték meg. Hogy mennyi ideig tartott volna ez a háború, azt csak találgathatjuk, de a halálos áldozatok száma egyértelműen tízezrekre rúghatott volna.

    Az OGPU ügynök “karrierjének” tetőpontja volt az ENSZ felé intézett kérése hazája függetlenségének megvédésére.

    Nekem személy szerint egy dolog világos: a volt besúgó politikai kalandorsága vezetett ahhoz, hogy Magyarországot valójában polgárháború fenyegette, amelynek következményeit nehéz lenne megjósolni, ha nem mentek volna be a szovjet katonák.

    Sajnos olyasmi, mint a “besúgó” sérült lelke – egy csomó elfojtott komplexus, a felettesek utálata, a környezet lenézése és egy nagy adag kisebbségi komplexus – képes derékba törni bármely vállalkozást.

    • petymeg szerint:

      Személy szerint én köszönöm és várom a folytatást.

    • Erzsi szerint:

      A mostani hivatalos adatok szerint összesen 652 orosz katona halt meg. Ha igaz, amit írsz, hogy 29.-ig 350 fő + 50 cs.tag, akkor hogyan lehetséges, hogy az orosz katonai támadás elleni 4 napos harcban csak 300 orosz áldozat volt ?
      A másik: szerintem Nagy végig az oroszok írányítása alatt volt, nem volt kalandorság részéről, persze lehetett rossz végrehajtás. Nem helytálló személyiség torzulásra hivatkozni ott, ahol soha egy könnyet nem ejtettek.

      • vitorla123 szerint:

        Én is igy tudom! Nagy Imre végig orosz irányítás alatt volt.A halálos ítélettel Martinovcics Igánáchoz hasonlóan (aki osztrák ügynök volt) kivonták. Ez egy bevett módszer ebben a szakmában!”Aki nem tud úszni ne másszon fára!”

    • Fergeteg11 szerint:

      (folytatás)
      ————-
      És most a “mészárlásról”!

      Ma úgy becsülik, hogy ’56 eseményeinek következtében meghalt 2740 ember, letartóztattak 25 ezret, és 200 ezren menekültek el az országból [a KSH 1957. januári jelentése szerint az október 23. és január 16. közötti események országosan 2652 (Budapesten 2045) emberéletet követeltek, és 19 226-an (Budapesten 16 700-an) sebesültek meg – a ford., MTI után].

      Ugyanakkor rendszerint azt feltételezik valamiképp, hogy mindegyik [halott ember] szovjet megszállók keze által halt meg. Azonban a valóságban nem. Ez azoknak az eseményeknek az ÖSSZES áldozata. Mi több, a dokumentumok szerint a “forradalom” első napjaiban a “forradalmárok” kezétől több mint 300 “kommunista és kollaboráns” halt meg, mint például a lövésektől a Belügyminisztérium előtt a katonákra, akik egyszerűen nem voltak elég szerencsések, de nem abban a formában, hogy nem voltak jó helyen [a cikk nem említi a járőrözés közben a BM épületéből “baráti” tűz alá kerülő, majd visszalövő szentendrei tiszti iskolásokat, aminek két tiszt lett az áldozata – a ford.].

      De az igazsághoz hozzátartozik, hogy Magyarországon nem mindenki veszítette el a fejét és rohant a csatába. Például az egész magyar hadseregben csak néhány olyan tiszt volt, aki megadta magát a lázadásnak. Ebben az esetben egy tábornok sem vett részt a vérontásban.

      A leginkább figyelemreméltó “hős” abban az időben Maléter Pál tábornok volt – és ez nem vicc -, egy másik szovjet ügynök, a horthysta hadsereg korábbi tisztje, akit 1944-ben elfogott, kiképezett a szovjet titkosszolgálat, majd visszadobta Magyarországra azzal a paranccsal, hogy szervezzen (baloldali) partizán különítményt.

      Ő volt a felkelés katonai vezetője, bár korábban parancsot adott a tankoknak a “lázadókra” való tüzelésre, és személyesen lőtt le két elfogott egyetemistát. De amikor az előrenyomuló tömeg már nem adott neki más lehetőséget, utasította a katonákat, hogy álljanak át a néphez, és kinyilvánította hűségét Nagy Imre felé. Nagynak nagyon jól jött, hogy legalább egyvalaki, egy magas rangú parancsnok az ő oldalára állt, így szemet húnyt a Maléter által elkövetett kivégzések felett, és kinevezte honvédelmi miniszternek.

      És most a veszteségekről és attrocitásokról!

      Budapest helyőrsége abban az időben kb. 30 ezer katonából állt, ismert, hogy a lázadókhoz átálltak kb. 12 ezren, de nem mindegyikük vett részt a harcban. Maléter letartóztatása után a beosztottjai éppenséggel hazamentek. Különféle harci csoportokban összesen kb. 35 ezer harcolt, amelynek több mint fele korábbi horthysta katona és tiszt volt, akik a felkelés gerincét adták.

      Ma a kutatásnak nem éppen népszerű oldala a “forradalmárok” társadalmi összetételének vizsgálata. Gyakran hangoztatják, hogy “egyetemisták és munkások” voltak, de a halott egyetemisták listája alapján nem volt túl sok közöttük. A “horthysták” adták az erők gerincét, […].

      Így Pécs városának védelmét egy tapasztalt horthysta parancsnok vezette, az orosz háború egy veteránja, aki több mint 2000 katonát irányított, Miskolcot szintén horthysták védték Nyugat-Németországból […].

      A felkelés több mint 50 ezer kézifegyverest, kb. 100 tankot és 200 ágyút és löveget számlált. Ekkora erő nem kevés. És mindössze 4 napnyi harc után az egész gyülekezet szét lett szórva, le lett fegyverezve. A magyarok vesztesége körülbelül 1300 halott, és az egész november 1-től január 5-ig tartó ellenséges időszakban, a harcok során vesztettek 1700 embert.

      Ez magában foglalja mindkét oldal veszteségeit, a felkelőkét és azokét, akik harcoltak ellenük.

      Ha azt akarod mondani, hogy ezt “vérfürdőnek” hívják, akkor valóban nem tudom, mit jelent ez az emberi természet számára.

      Hat évvel a magyarországi események előtt az angol felet bevetették Malajziában a kommunista lázadás elfojtására, és csak a harcok első évében elpusztítottak több mint 40 ezer embert. És senkit sem gyaláztak érte.

      Két évvel a magyarországi események előtt a francia hadsereg büntetőexpedíciót vezetett Algériába, ahol a háború majdnem egymillió algériait ölt meg. És megint, senki sem hibáztatta a franciákat a kegyetlenségért.

      És a szovjet csapatok mindössze 4 nap alatt véghezvitték a majdnem ötvenezres lázadó sereg legyőzését és szétszórását, hogy átvegyék az irányítást az összes főbb város és objektum felett, közben csak 2000 felkelőt megölve, és ezért érdemelték ki a “véres mészárosok” nevet. Itt hagyjuk abba ezt a retorikát! Senki sem fog megharagudni érte.

      A szovjet oldal vesztesége 720 halottra, 1540 sebesültre és 51 eltűntre rúgott [más adatok – “nyugatiasabb” izű minősítések használata mellett Johanna Granville: Megtorlás Budapesten. Szovjet invázió és normalizáció, 1956–1957. In: Történelmi Szemle, 39. (1997) 2. – szerint október 24. és november 6. között a hadműveletek során a szovjet oldalon összesen 669 haláleset történt, 58 821 szovjet katona volt Magyarországon, közülük 7349 tiszt (meghalt 85, megsebesült 138 és eltűnt 2), 51 472 altiszt és katona (meghalt 584, megsebesült 1402 és eltűnt 49) – a ford.].

      22 ezer ügyet vizsgáltak. 400 halálos ítéletet hoztak, de csak nem sokkal több mint 300-at hajtottak végre, nyugatra 200 ezren menekültek. Ha feltételezzük, hogy nyugatra CSAK a kommunista rezsim ellenfelei futottak (bár valójában sokuk mindössze megragadta a lehetőséget, hogy rendezze az életét Nyugaton, nem volt aktív részese az eseményeknek), akkor kiderül, hogy a felkelés Magyarország lakosságának (10 millió) csak mintegy 2,5%-át érintette legfeljebb – nem túl sokat [az oroszoknak érdekükben áll alá-, nekünk pedig fölébecsülni ezt az arányt – a ford.]…

      Tehát nagyon szégyellem magam. De nem a magyarok előtt, akik annyira meg vannak elégedve a kezek tördelésével a puccsistáik sírja fölött, de mélyen hallgatnak a sokkal szégyenteljesebb és véresebb nyomról, amit nagyapáik és apáik hagytak orosz földön, és amit nem bántak meg, hanem szégyellem magam elesett katonáink és tisztjeink sírjai előtt, akik megmentették Magyarországot a polgárháborútól. Ma a Szövetségi Tanács képviselője aljasul elárulta őket.

      De a holtak fejére nem száll szégyen. Jól végeztétek a dolgotokat, örökké emlékezünk rátok!

      Szemtanú

      A Kárpáti Katonai Körzetben szolgáltam a páncélos hadosztály zászlóaljában. Hadnagy voltam, kiképzőszakasz-parancsnok, 23 éves, harci tapasztalatom nem volt. Amikor a hadosztály riasztott, sem én, sem az elvtársaim nem tudtunk semmit a magyarországi események kezdetéről. Azután ismertté vált, hogy Sztálin személyi kultuszának lelepleződését követően a magyarországi politikai élet felbolydult. 1956. október 23-án Budapesten tüntetés volt, hogy erőszakos-e, azt nem tudom megmondani, de lövések voltak. A seregünknek semmit nem kellett tennie ezzel kapcsolatban.

      Szakaszparancsnoknak neveztek ki a hadosztály kommunikációskábel-fektető [telefonkábel? – a ford.] szakaszához. Összetétele: 19, 20 és 21 éves, fiatal emberek. A riadó alatt találkoztunk. Arról tájékoztattak, hogy a hadosztályunkat a határon túl vetik be.

      Csop állomásának közelében léptük át a magyar határt. Nagy sebességgel haladtunk tovább. A tankok a földön, utak nélkül. Éberek lettünk, amikor az egyik határközeli városban megláttuk Sztálin ledöntött szobrát. Egy rövid pihenő során kaptuk a Szovjetunió Védelmi Minisztériumának írásos parancsát: Magyarországon ellenforradalom tört ki, segítenünk kell a magyar embereknek és a kormánynak.

      Fiatal koromban az ellenforradalmárokat nem tartottam komoly ellenfeleknek. Nem volt világos, hogy a NATO erők részén meg lett-e sértve Ausztria semlegessége (nagyon siettünk). Később megtudtuk, hogy Ausztria semlegessége meg lett sértve, hogy kiegészítsék az ellenforradalmárok sorait. Már Budapest alatt, őrjáratban bíztak meg, hogy fogjam el a “külföldieket”.

      Nyugtalanságunk a NATO politikájával kapcsolatban összefüggésben volt a családjainkkal. Nyugat-Ukrajnában éltünk. A feleségem épp akkor szült egy lányt, és arra gondolván, hogy a háború megkezdődött, megkértem, hogy menjen északra a családjához.

      … Egy kis város előtt a konvojra gránátokat dobtak. A halottak között volt a tankegység parancsnoka, és mint később megtudtam, kisgyermekeket hagyott hátra. A konvoj megállt. A hadosztály parancsnoka utasított, hogy adjunk két figyelmeztető lövést a tankokból. Vártunk, a támadás nem ismétlődött, az oszlop haladt tovább. A tankezred, amely a közelünkben járt, a földdel tudta volna egyenlővé tenni ezt a települést. De semmilyen megtorlás nem volt a holtakért és sebesültekért. Szabályunk volt: ha nem lőnek, mi sem lövünk.

      Még mindig emlékszem a megállásra, amikor a hadosztályparancsnok a parancsnoki autóban tárgyalt a magyar hadosztály parancsnokával. Az idősebb parancsnokoktól megtudtuk, hogy a tárgyalásokkal véget ért a béke, a géppark és a fegyverek immár a mi felelősségünk lett, ezeket a fegyvereket nem lehetett kiosztani sem a támogatóknak, sem a hatóságok ellenségeinek, és nem volt támadás a hátunk mögött sem. Ez valójában a fegyverek szétosztásának gátlása, a hadsereg megosztottságának hatástalanítása volt.

      Gödöllő előtt megálltunk pihenni. Érkezett egy fedett [ponyvázott] teherautó, és a járműben civilek kézifegyverekkel. Azonnal tudtam, hogy nem ellenforradalmárok, különben lőhettek volna. Lefegyvereztük és a parancsnokhoz vittük őket. Kiderült, hogy munkások, akiket Budapest felkelőktől való megszabadítására küldtek. Ennek ellenére a parancsnok úgy döntött, hogy nem ad nekik fegyvereiket, és erősen ösztönözte őket, hogy térjenek haza és támogassák a viták békés rendezését (oroszul mondta, megértették-e vagy sem, nem tudom).

      A hadosztály főparancsnoksága és a zászlóalj Budapest közelében állt meg, Gödöllőn. A helyi hatóságok elkülönítették nekünk a Agrártudományi Egyetem kollégiumát, teljesen üres volt. Megbíztak, hogy szervezzük meg a vezetékes telefonkommunikációt az ezredből, legyünk szolgálatban a gödöllői telefonközpontban (Magyarországon kijelöltünk két posztot kézi kapcsolással), és járőrözzünk este és éjszaka az utcákon. Sem frontvonal, sem hátország nem volt. Karbantartani és helyreállítani a telefonvonalat, ezért jártam ki gyalog. Németül, oroszul beszéltem. A magyarok óriási többsége, akikkel beszéltem, igen békés és segítőkész volt. De megvolt a kockázata a meglepetésszerű támadásnak…

      Szolgálat alatt átmentünk a piacon. Egy alkalommal láttam Gödöllőn egy tüntetést. A hadosztályparancsnokság tisztjei tudtak róla, de egy tüntetőnek sem esett bántódása.

      Egy nap odajött hozzám egy nálam fiatalabb magyar, és egészen tiszta oroszsággal (valószínűleg iskolában tanulhatta) igazolta, hogy a felkelők fasiszták, jól ismeri ezeket és le kell tartóztatnunk őket. Azt tanácsoltam neki, hogy vegye fel a kapcsolatot a helyi magyar KGB-vel. Ezeket most forradalmároknak hívják, de akkor a saját magyarjaik tisztázták, hogy a felkelésben résztvevők fasiszták és horthysták.

      … Késő este járőrözve megállítottam a járművet és ellenőriztem két ember engedélyét, egyik fegyveres rendőr volt, keserűen sírt. A barátja elmondta, hogy a “forradalmárok” lelőtték a rendőr feleségét és két fiatal gyerekét, amikor nem volt otthon.

      Mikor a papírokat ellenőriztem, sok támogatónkkal találkoztam, nekik különleges engedélyük volt. Ez úgy gondolom, azt jelentette, hogy nem csak a hatalom, hanem a magyar társadalom is két táborra oszlott. Volumenét tekintve, hogy ez nem a legfőbb kibillenés, meg lehet ítélni még középszerű “gépezettel” is…

      A tankezredeinket és a gépesített gyalogságunkat nem használtuk Budapest ostromához, a sátortáborokban maradtak. Tudtam ezt, mert tartottuk a kapcsolatot. De meg kell írnom az igazat: a hadosztály felderítő zászlóalja be lett vonva… Amikor a felderítés parancsnokai megjelentek a hadosztály parancsnokságán, világossá vált, hogy a felkelőket pacifikálták.

      Körülbelül egy hónappal a Gödöllőre való megérkezésünk után a helyi hatóságok és a parancsnokságunk megszervezte a fürdésünket a fürdőben. A fürdőbe gyalog mentünk, fegyver nélkül. Békésen mosakodtunk, alsóneműt váltottunk…

      A [felkelés a] “nép forradalmába” ilyen gyorsan nem ment át, ami azt jelenti, hogy nem foglalta magába az egész nemzetet. Illékony keveréke volt anarchistáknak, horthystáknak, fasisztáknak, “külföldieknek”, és ezek főként Budapesten koncentrálódtak. Nem vitatom, voltak köztük demokraták is, de ők voltak a kisebbség.

      Valamikor az újévben a hadosztály részben elhagyta Magyarországot. A vonatunkat a Magyar Népköztársaság küldöttei ellenőrizték. Az én kocsimat is, nem volt panasz.

      Különböző emberek különböző nézőpontból írnak 1956. magyar eseményeiről, igazodva vagy nem igazodva. Nem vagyok politikus, szemtanú vagyok, és az alábbi következtetésre jutottam. Akármit mondanak ma, a magyarok közti kölcsönös gyűlölet és fegyveres összeütközés a budapesti októberi tüntetések magyarok közti lövöldözései után kezdődött [október 23-án az ismert szempontok szerint szervezett, és ezért valószínűleg nem kevesek által gyűlölt államvédelmisek – ÁVO egyenruhás férfiak – lőttek először a tömegre, de fegyveresek lőttek vissza rájuk és a rendőrökre – a ford.]. A társadalom megosztott lett. A háború alatt Magyarország Németország szatellitje volt, és a lakosság horthysta-fasiszta részének világnézete nem változott. Ezek az emberek csatlakoztak az elégedetlenkedőkhöz. Hadseregbeli részük ezen felül fegyvereket és egyebeket osztott szét. [A hadsereg] szintén megosztott volt, habár az eseményekben való aktív részvétel nem volt elfogadott. Spontán, nem hagyományos módon kezdődött a kölcsönös vérengzés. Két önszerveződő hatósági csoport alakult. Fegyveres konfliktus nélkül e helyzetben nem lehetett számolni. Hogy mennyire óvatosan járt el a szovjet vezetés, nem tudom, de a beavatkozásunk nélkül a felkelés kiszélesedésének esélye polgárháborúvá igen nagy lett volna.

      Ha mélyebbre nézel, az esemény Magyarországon egyike volt a két rendszer közötti helyi összeütközéseknek. Európa “terhes” volt nemcsak a politikával, hanem a katonai szembenállással is… A polgári államrendszerek problémáinak optimális kezelését az emberiség máig nem oldotta meg. Ez a kérdés eldöntetett 1956-ban Magyarországon, nem intellektuálisan, hanem erővel, a magyarországi KGB rossz döntése után, amellyel fegyvert adtak a “forradalmároknak”.

      Elvtársaink – a háború áldozatai, sok volt belőlük, örök az emlékük – teljesítették küldetésüket: eloltották a polgárháború gyújtótüzét Magyarországon.

      Borisz Bratenkov nyugalmazott ezredes

      Senkit sem felejtünk, semmit nem feledünk!

      Utóirat:
      Szeretném emlékeztetni Mironov urat, hogy csak egyetlen napon Moszkvában (1993. október 3-4.) a hivatalos jelentés szerint 137 embert, az emberi jogi szervezetek becslései szerint több mint 400 embert öltek meg, és a Kremlben senki sem beszélt a “véres mészárosokról”, nem kértek bocsánatot az áldozatok családjaitól [az 1993-as alkotmányos válság, konkrétabban a neoliberális Borisz Jelcin jogba ütköző lépései, amely ellen sokan tüntettek, és ezt Jelcin végül erővel oldotta meg – a ford.].

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.