“A” levél

Törődjünk az idősekkel, mert egy nap mi magunk leszünk a gondoskodásra szoruló, szeretetre szomjazó öregek. Csak Magyarországon évente több ezer, magányos, idős ember hal meg öregotthonban és kórházban, akiket senki sem látogat. Vajon ránk is ez a sors vár?

alev

Egy vidéki elfekvő 10 ágyas kórtermének leghátsó sarkában, egy rozsdás ágyon töltötte életének utolsó hónapjait a 86 éves Marika néni. Időnként furcsán kiabált magában, de senki se törődött vele, mert a nővérek és a többi beteg azt hitték, hogy már kicsit bolond, és nem kell őt komolyan venni.
Egyszer Marika néni rosszul lett, és sajnos már nem tudták megmenteni az életét… Amikor a nővér egyik átnézte a néni holmiját, észrevette, hogy egy levelet hagyott az ágya mellett:
“Kedves nővér! Mit láttál, ha rám néztél? Egy vén boszorkányt, nevetséges szokásokkal? Egy szenilis öregasszonyt, akit etetni kell, de akkor is kiesik a szájából a falat, és csak takarítani kell utána? Egy magatehetetlen testet, aki összemocskolja magát, és alig lehet lesikálni róla a koszt? Nos, amit te láttál, az nem én voltam!
Hogy ki voltam én? Én is voltam kisbaba, még mindig emlékszem az édesanyám és az édesapám szerető mosolyára. Voltam 10 éves kislány, és a testvéreimmel mindig a kertben játszottunk, fára másztunk és kunyhót építettünk. Bakfis is voltam, élveztem, hogy a fiúk megbámulnak! De rég is volt! A világ óriásinak tűnt, tele volt végtelen lehetőségekkel! Mindig elbújtam a kis kerti kunyhónkba, és az igaz szerelemről álmodoztam. Fiatal feleség voltam, Kálmánnal örökre összekötöttük az életünket, és be is tartottuk, amit ígértünk egymásnak! Boldog családanya voltam, gyermekeim szeretete mindenkinél boldogabbá tett! Negyven éves voltam, amikor a gyerekek már nem a körülöttem játszottak, hanem a barátaikkal töltötték az idejüket. Olyan gyorsan felnőttek! Ötven éves voltam, és ők már elköltöztek otthonról. Ketten maradtunk a férjemmel. Nagymama lettem, a unokáim drága mamija. Imádták a dobostortámat és a szilvalekváromat! Minden olyan tökéletes volt!
Aztán szegény férjem meghalt. A gyerekeim külföldre költöztek, egyre kevesebbet találkoztunk. Az évek teltek és egyre magányosabb lettem, egyre jobban rettegtem! Az élet olyan gyorsan eltelt! Mostanra egy magányos öregasszony lettem. Se szép, se egészséges nem vagyok többé, a természet könyörtelen. Annyira szeretnék újra fiatal lenni -, de tudom, hogy nem lehet. Lassan beletörődtem, és békében várom a halált.
Kérlek, hogy ha visszagondolsz rám, annak láss, aki voltam! Egy ember voltam, kislány, édesanya, nagymama, aki valaha sok embert szeretett, és akit sokan szerettek!”
A nővér percekig csak nézett maga elé, és ömlöttek a könnyei. Végre meglátta az apró, törékeny testű, sokat megélt néniben mindannyiunk közös sorsát.
(fb)

 

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.
Ha tetszett ez a cikk, oszd meg és/vagy kommentáld a cikket a facebookon, twitteren, hozzászólásokban nagyobb médiafelületeken.
Facebookon: Balrad.com, a Twitteren: @Balradcom
Támogasd a Bal-Rad munkáját pénzadományoddal postai küldemény formájában,
Molnár Erzsébet 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

vagy paypal utalással:
Kategória: HÍREK | A közvetlen link.

“A” levél bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. zls-179 szerint:

    Az idő magában hordozza az elmúlást minden korosztály számára! Aki nem becsüli és nem tiszteli az arra méltó időseket, arra még az a sors se vár amit a levélíró megélt, és leírt!!!

  2. Erzsi szerint:

    Hova lettek a gyerekei, milyen világ az melyben a család csakis papa, mama és gyerekek a nagyik, dédnagyik már nem tartoznak bele, mert már nem hoznak hasznot ! Ha néninek lett volna komoly öröksége, biztos elmentek volna többször is hozzá, vagy magukhoz vetteék volna. A pénz hatalma.
    És a néni sem emliti a babakorán túl a felmenöket ! Hát ne csodálkozzon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.